Amit igazán megtanulhattunk
A vészhelyzet utolsó heteinek tanulságai az óvodában
„Ha belelátnánk egymás szívébe
és látnánk egymás küzdelmeit,
azt hiszem finomabban,
több szeretettel, megértéssel,
tisztelettel és gondoskodással
bánnánk egymással.”
Marvin J. Ashton
Lassan minden visszaáll a régi kerékvágásba. Nyitnak az óvodák, bölcsődék, iskolák, indulnak a nyári táborok. Túl vagyunk azokon a nehéz heteken, amikor sokan szülőként, munka és háztartás mellett voltak gyerekeik tanítói, óvodapedagógusai, kisgyermeknevelői. Valahogy ebben az időszakban úgy éreztük, egy csónakban evezünk. Mintha jobban megnyíltunk volna egymás felé, mintha jobban értettük volna egymást.
Beszélgetve a szülőkkel azt tapasztalom, hogy bár mindenki másképpen élte meg ezt a helyzetet, mégis vannak olyan tanulságok, amiket szinte valamennyi édesanya és édesapa levont, megtapasztalt ebben az új szerepkörben.
Melyek is ezek?
A rohanós hétköznapokban a „Mi volt az óvodában, iskolában?” kérdésre üzembiztosan „Semmi”-t válaszoló gyermek oktatásába minden szülő végre alaposan beleláthatott. Megtudhatta mit és hogyan tanul csemetéje melyek azok a dolgok, amik nem mennek, mitől lesz frusztrált, mitől lesz lelkes, mit nem ért, mihez van kedve, mi az elvárás és ezt mennyire tudja teljesíteni. Képes-e az önállóságra vagy folyamatos segítséget igényel.
Az „online óvodában” a szülők megtapasztalták, hogy a „csak játszottunk az oviban” igazából mit is jelent. Elmondásuk szerint nem is sejtették, hogy mennyire megtervezett, átgondolt, készségfejlesztő, ám mégis játékos foglalkozások vannak nap, mint nap. Megtudták, hogy a pedagógusok milyen részképességeket és hogyan fejlesztenek, és milyen módon készítik fel élményszerűen a gyereket a kudarcmentes iskolakezdésre.
Sokan megértették, hogy mit is jelent az a gyerekkel kapcsolatos „probléma”, amit az óvodapedagógus vagy a segítő szakemberek jeleztek a fogadóórákon évek óta, kérve a szülők együttműködő segítségét, s amit eddig esetleg támadásnak vagy igaztalannak hittek.
„Nem, eddig nem derült ki számunkra, hogy a gyermek nem érti a mesét vagy az utasításokat, hiszen otthon a mindennapi rutinban ez nem tűnt fel.”
„Tudom én, hogy két éve folyamatosan jeleznek nekem az óvodában, de én nem tapasztaltam meg eddig, hogy bármilyen probléma lenne.”
„Nem gondoltam, hogy fontos a ceruzafogás, a rajzolás, amíg meg nem próbáltam együtt végezni a gyermekkel a feladatokat és láttam, hogy egyáltalán nem megy.”
„Megtapasztaltam, hogy a kisebb testvérei gond nélkül válaszolgattak az online foglalkozáson az óvó néninek, de neki nem ment, pedig ő a legidősebb.”
„Látom, hogy nem bír két percnél többet ülni és figyelni még a legérdekesebb játékokra sem.”
„Megőrültünk tőle otthon, soha nem fogad szót.”- mondják a fáradt és tanácstalan édesapák és édesanyák.
Tudjuk, nehéz elfogadni szülőként, hogy gyermekünk nem tökéletes, de miért is kéne annak lennie, hiszen mi felnőttek sem vagyunk azok. Miért is kellene szülőként látni a fejlődésbeli eltéréseket, a mozgásban, tanulásban, viselkedésben jelentkező zavarokat, hiszen nincs összehasonlítási alap, nincs hozzá tapasztalat, ilyen irányú tudás.
Nem hiszem, hogy van olyan pedagógus, aki nem jó szándékból, és nem a gyermek érdekében jelez valamit a szülőnek. Azt sem hiszem, hogy van szülő, aki nem akar jót a saját gyermekének, mégis sajnos sokszor elbeszélünk egymás mellett, s közben telnek az évek érdemi segítségnyújtás nélkül. Az óvoda nem tud személyre szabottan fejleszteni, ha organikus okok állnak a részképesség gyengesége mögött, s míg nem történik egy erre irányuló szemészeti, fülészeti, neurológiai, ortopédiai esetleg szakszolgálati vizsgálat. A szülő nem viszi el a gyereket, hiszen otthon mindent lát, hall, ért és tud. Nehéz megérteni, hogy egy jó intellektusú, jó „radarral” működő gyerek az otthoni megszokott környezetben és rutinban kiválóan tud kompenzálni, de ez a biztonság azonnal felborul az óvodában, ahol sok az inger, a feladat, a szabály és alkalmazkodni kell a társakhoz és a felnőttekhez is. Előfordul, hogy az otthon sokat és megállíthatatlanul beszélő kicsi az óvodában nem tud a kérdésekre adekvát válaszokat adni. A családi körben a szülőkkel jól együttműködő óvodás nem talál barátot a közösségben, esetleg agresszívan fogadja a többiek közeledését. A játszótéren sokat mozgó gyermek rendszeresen kiszáll a testnevelés foglalkozáson a mozgásos, futós játékokból. Az a kicsi, aki otthon minden dinoszaurusz nevét kívülről fújja, nem tudja megtanulni a pedagógus által tanított verseket, énekeket és még sorolhatnánk a nap, mint nap előforduló eseteket.
Gyakran elbeszélünk egymás mellett. A szülő nem érti, miért akadékoskodik ok nélkül az óvoda, a pedagógus nem érti miért nem lép a szülő.
És persze mi, pedagógusok is kicsit másképpen láttunk most bele a család életébe, mindennapjaikba. Az eddig reggelente csak futó sziluettként átsuhanó szülőkkel is tudtunk e- mailt váltani, telefonon beszélni, és kiderült, hogy remekül tudunk együtt dolgozni. Az általunk sosem látott édesapákról kiderült, hogy kiválóan ellátták a gyerekeket, tanultak velük, vezették a háztartást, míg édesanyának a járvány alatt is el kellett járni dolgozni. Rájöttünk, hogy sokszor csak az időhiány és nem az együttműködés hiánya az oka annak, hogy elbeszélünk egymás mellett. Lehetnénk még empatikusabbak, közeledhetnénk máshogy, másfajta csatornákon is. Igen, talán skype-on is lehet fogadóórát tartani, ha másképp nem megy. Megpróbálhatnánk megérteni, hogy a szülő elérte a teljesítőképessége határát és tovább már nem terhelhető még a gyermek érdekében sem, vagy éppen azért nem. Tudatosabban kellene keresnünk a segítségnyújtás egyéb módjait is, és többet kellene használnunk a digitális világ remek eszközeit a gyermekek oktatásához.
Miért pozitív tehát ez a néhány hét szülőként és pedagógusként?
Talán ezentúl –belepillantva egymás „dolgába” - jobban megértjük majd egymást. Talán nagyobb lesz a bizalom közöttünk. Talán elfogadjuk egymás véleményét. Talán együtt tudunk majd működni a gyermek érdekében. Talán ezentúl meg tudjuk érteni egymás álláspontját és konszenzusra tudunk jutni. Talán jobban megbecsüljük mindnyájunk munkáját. Talán elhisszük, hogy a másik jót akar. Talán ez így lesz ezentúl mindig, az élet más területein is.
Talán…
„Vágysz megértésre? Próbálj megérteni másokat!
Vágysz dicséretre? Dicsérj meg másokat (...)!
Vágysz kedvességre? Légy kedves!”
Budapest, 2020.05.25.
Labádiné Józsa Mónika